Tornyot raktam

HORVÁTH ISTVÁN

TORNYOT RAKTAM...

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
"Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!"
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

(1942)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Szeretem ezt a verset.
Számomra egy mese, egy hangulat, a múlt felidézése, és a családi otthon biztonságos légköre.



"Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.

Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.

Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.

Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett."



Amikor a külvilág zord valóságából bemehetek a családi otthon meleg, meghitt barátságos zugába. Nem tudom, hogy nektek volt-e, van-e ilyen élményetek? Kemencepadka (pucikpad) nincs a múlt-táramban, csak a tűzhely. Nagyanyáméknál, falun, gyerekkoromban. Este volt, a felnőttek szöszmötöltek. A tűzhely alatt egy kosárban kiscsibék zsibongtak-elcsitultak a takaró alatt. Bezzeg én kihúztam a "fészket" és néztem a hullámzó takarót, ahogy a felébredő csibék ide-oda újra elhelyezkedtek a bolygatás után. Ha óvatosan rátettem a tenyeremet, éreztem a kis fejek gömbjét, riadozását. De hamar visszadugtam a kosarat a "tyúkanyó"-ként melegítő tűzhely alá..



Az asztalon égett a petróleumlámpa. Ott olvasni is lehetett, izgalmas régi könyveket, és árnyékot vetni a csibeszállásra. Nagymamám a kisszéken ült. Nem is tudom, hogy mit csinált. Talán beszélgettek a fárasztó nap után. Nem tudom pontosan, hogy hány éves ez az emlék, hogy hány éves lehettem én.

Talán hét. De ez a hangulat most is él bennem